Gazdálkodás

Gazdálkodás

 

     

Az őrségi falvak földhasználatát az égetéses irtásos gazdálkodás jellemezte. A silány földeken való gazdálkodás a falvak körül két művelési sávban folyt.

A falu közelében lévő belterjesen művelt földeken elsősorban gabonaféléket és kapásokat termesztettek. Ezeket a földeket intenzíven trágyázták. A trágyahiány enyhítésére az almozásnál szükség esetén az erdei avart is használták, de a műtrágya alkalmazására is nagyon korai adataink vannak.
Az égetéses irtás a szereket gyűrűként körülvevő övezetben folyt.
A termelékenység fokozását itt a parlagolás és az égetéses irtás szolgálta. A parlagon hagyott, először legelőként használt földeket 10-15 év alatt felverte az erdő, amit aztán a szántás előtt levágtak, a helyszínen elégettek, hogy a hamujával trágyázzák a terméketlen földet. Az égetéses irtással a 19. század második felétől felhagytak, ami az erdősültség napjainkig való növekedéséhez vezetett.

     

A talajművelés eszköze Szalafőn is az egész Nyugat-Dunántúlra jellemző görbegerendelyes eke volt, mellyel a csapadékos időjáráshoz és a kötött talajhoz alkalmazkodva bakhátra szántottak. Legfontosabb gabonanövény a rozs volt. Az aratást még az I. Világháború körül is több helyen sarlóval végezték. A kaszás aratás igazán csak ekkor honosodott meg. A szem kinyerése, a cséplés hagyományosan cséphadaróval történt. A kicsépelt rozsszalma a zsúpkészítés alapanyagául szolgált, de a terménytároló kópicok is ebből készültek.

A gabona betakarítása után a tarlóba gyakran került másodvetésként hajdina, köles vagy a táplálkozásban és az állatok takarmányozásában egyaránt jelentős szerepet játszó tarlórépa (kerékrépa). A házak közelében kiszakított telekföldekbe kapások, általában kukorica és krumpli került, ezek végébe ültették a területre ma is jellemző tököt.
Minden gazdaság vetett lent, melynek feldolgozása, megszövése a parasztasszonyok téli
elfoglaltságát jelentette.

     

 

Sajátos szerepe volt Szalafőn a kaszálóréteknek, a szénamunkának. A szénagazdálkodásra alapozott szarvasmarha tenyésztés adta a szalafői gazdaságok fő bevételeit is. 

Lovat nem nagyon tartottak. Különös, hogy a Nyugat-Dunántúlon elterjedt muraközi lovak itt közeli származásuk ellenére sem terjedtek el. Igavonásra is szarvasmarhát vagy ökröket használtak, hiszen ahogy az Őrség több falujában mondták:„a lovat nem lehet megfejni”. 

     

Fontos szerepe volt a szalafői gazdaságokban az erdőhasználatnak. A magánkézben lévő erdők a faépítkezés fennmaradását és gazdag faragókultúrát eredményeztek.
Kedvelt volt a méhészkedés és a kisebb-nagyobb szőlőparcellákon végzett munka is.

     

Vörös Netti, az Őrség dalospacsirtája www.vorosnetti.hu