Népművészeti emlékek

Szalafő népművészeti emlékei

Az Őrséget, ezenbelül Szalafőt jellegzetes, mégis mértéktartó ízlésű tárgyi kultúra jellemzi. Az ízlés szoros kapcsolatban áll az itt élő emberek életmódjával és a természeti adottságokkal. A praktikus és leleményes módszerek, megoldások, eszközök hirdetik az őrségiek szívós küzdelmét a sok tekintetben mostoha körülményekkel. Ennek tanúbizonysága az építészetben, hímzésben és faeszközök készítésében valaha virágzó, ma is megcsodálható örökség, amellyel Szalafő büszkélkedhet. 

   

 

Miként általában az őrségi falvakban, Szalafőn is helyben állították elő a háztartás és a gazdaság jónéhány eszközét. A szőttesek készítése az asszonyok dolga volt, a férfiak a faragáshoz értettek. Fazekasság nem volt a faluban, a korsók, bugyogák, fazekak az Alsó-Őrség falvaiból valók.

A népdalkincs mellett talán a viselet az, amely legkevésbé maradt fenn Szalafőn. Az Őrség viseletéről Nemes-népi Zakál György ír részletesen (Eörségh Leírása 1818-dik Esztendőben című könyvében), szembeállítva a nemzetietlenként kárhoztatott korabeli módival.

Az őrségi lányok ékességeként a pártáról múltidőben ír, csakúgy, mint a mellen viselt gyönygytűről és a sárga vagy piros csizmáról. Asszonyi viseletként a rövid és a régiesebb hosszú mentét emeli ki. "A fejekre négyszegletesen és módosan vetett fehér ruhát, amelyet fejrevalónak neveznek" rosszallja.

Leírja a férfi viselet darabjait is: az ujjatlan bőrdolmányt, az újjal kitoldott fölül szőrből készített fehér dolmányt, a szintén bőrből készített csákót, a térdig érő sarut, a bocskort és a bakancsot. Elítéli a szegletes kalap, "far és pipaszár lábfedező bő haczúkák" és az "asszonyi harisnyák" divatját.

Mindez arra utal, hogy a viseletváltás az Őrségben 1818-ban már folyamatban van és az általa megörökített állapot a XIX. sz. második felében végleg múlttá válik Szalafőn is.

   

Az építkezésben is megmutatkozik az egyszerűségre törekvő, de soha nem sivár szegénységű művészi ízlés, melyet ma elsősorban a Pityerszeri Skanzen portáin figyelhetünk meg. Megfigyelhető, hogy faliképen, szőttesen, faeszközön nincs vallásos motívum, ezt itt katolikus jellegzetességnek tartják. A hagyományos lakásbelső elképzelhetetlen volt helyben készített berendezési tárgyak nélkül.

Ami a lakásbelsőt illeti, Szalafőn található meg legteljesebben az Őrségre jellemző paraszt- kisnemesi tárgyi kultúra.

A konyha fészke a kemence,a tűzteret és az elkülönített belteret míves kovácsoltvas ajtók zárták le. A falon és a tűzhelyen hagyományos konyhai eszközök találhatók.Helyet kapott még itt a szalmazsákos ágy, vajköpülő, lóca, fiókos asztal székekkel.

A tisztaszoba berendezése formagazdagabb, mint a lakókonyháé. A "szóga", mely a csizmalehúzás eszköze, itt kiegészül: támaszkodni is lehet rá, sőt a cipőkanálhoz hasonló szerepű ráerősített villásbot is segédeszközül szolgál.

A gyerekállóka is szellemes: tulajdonképpen kis asztalka, melynek lapja lyukas, ebbe állították bele a gyermeket.

A falitéka sem csak kisebb holmik tárolására volt alkalmas, kiképzése lehetővé tette, hogy alsó rúdjára törülközőt lehessen felakasztani.

A lóca, a szekrény, a láda, a téka és a többi berendezési tárgy egységes formakincsről, ízlésről tanúskodik, változatosan ívelt módon lehatárolt sima felületeivel.

A díszítőművészet, a tárgyak és az építmények formája, elhelyezkedése Szalafőn maradt meg a maga legegységesebb összhangjában, ezért történhetett meg, hogy az Őrség többi településéhez képest innen jóval több gyűjtött anyag származott el nem csak múzeumokba és közgyűjteményekbe, de magángyűjtőkhöz is.